Tartós mítosz, hogy az ideális párok sosem veszekednek, hanem az örök harmónia és a kölcsönös megbékélés légkörében élnek.
A pszichológusok, különösen a híres kutató, John Gottman megfigyelései teljesen lerombolják ezt az elméletet: az egészséges családokban a konfliktusok több mint 60 százalékának nincs végleges megoldása, és örökös jellemkülönbségekkel függ össze – számol be a tudósítója.
A boldogság titka nem a veszekedések hiányában rejlik, hanem abban, hogy a partnerek hogyan kerülnek ki a konfliktusból, és tudják-e, hogyan kapcsolódjanak újra a vihar után. Gottman, aki évtizedeken át párok ezreit tanulmányozta, megtanulta, hogy a válást 90 százalékos pontossággal megjósolja, ha csak néhány percnyi beszélgetésüket elemzi.
Fotó:
A katasztrófa legfőbb jelzője – nem hangos kiabálás és nem a viszonyok erőszakos tisztázása, hanem a csend, a megvetés és az egyik házastárs kővé dermedt arca. A veszekedésnél csak a közöny rosszabb: amikor a partnerek már nem próbálják elérni egymást, és a rideg udvariasság falát emelik, kapcsolatuk hajója végzetesen léket kap.
A megfelelő veszekedés mindig kísérlet arra, hogy elérjük, nem pedig arra, hogy elpusztítsuk az ellenfelet. Nem sértegetésekig („te mindig”, „te soha”, „te olyan vagy, mint az anyád”) süllyed, hanem érzéseket ír le („dühös vagyok”, „megbántódtam”, „félek”).
Ezt hívják „önbeszédnek”, és e mögött az unalmas pszichológiai kifejezés mögött egy hatalmas szeretet rejlik: nem támadsz, hanem megnyitod a sebezhetőségedet, és bízol abban, hogy a partnered nem bántja meg. Egy másik döntő rituálé, amely megkülönbözteti a boldog párokat a bukottaktól, a „próbálkozás az újrakapcsolódásra”.
Amikor az egyik partner veszekedés közben hátralép: mond valami hülyeséget, viccelődik, kinyújtja a kezét, vagy egyszerűen csak megváltoztatja az intonációját. Abban a pillanatban a másik válaszút elé kerül, hogy folytatja-e a háborút, vagy elfogadja ezt a fegyverszüneti hidat.
Minden egyes ilyen elfogadott kísérlet olyan, mint egy tégla a bizalom alapjában; minden egyes elutasított olyan, mint egy repedés benne. Ezért a „meddig kell veszekedni” kérdésre adott válasz paradoxonként hangzik: pontosan addig, ameddig a meghallgatás tart.
És ugyanakkor – egy másodperccel sem több, mint amennyi ahhoz kell, hogy emlékezzünk: nem vagytok ellenségek. Ti két ember vagytok, akik csak nem egyeztek össze valami apróságban, de egyeztek a lényegben – a vágyban, hogy együtt legyetek. A veszekedés képessége valójában a másik és a saját tökéletlenségének megbocsátásának képessége.
Olvassa el továbbá
- Hogyan választunk partnert a szüleink képére, és miért van szükségünk erre az ismétlésre
- Miért nem maradhatunk barátok közvetlenül a szakítás után, és hogyan éljük túl a „visszavonulást”
