Az egyedülléttől való félelem az egyik legősibb és legerősebb emberi félelem, hiszen őseink számára a törzsből való kitaszítottság a ragadozók méregfogától vagy az éhhaláltól való fenyegető halált jelentette.
Az evolúció évmilliói kovácsolták belénk azt az ösztönös meggyőződést, hogy „bárkivel együtt lenni jobb, mint senkivel” – írja a tudósítója.
Ma már nincsenek szablyafogú tigrisek a lakásunk falain kívül, de az ősi agyunk továbbra is pánikba esik az üres ágy puszta gondolatától, ami miatt olyan kapcsolatokba kapaszkodunk, amelyek már régen rommá váltak. Ez a félelem nemes köntösbe bújtatva: „nem hagyhatom el, elveszett lesz nélkülem”, „annyi éve együtt vagyunk, kár lenne elveszíteni a történelmet”, „mit fognak szólni az emberek?”.
Fotó: Pixabay
De az álarc alatt ott lapul az ötéves gyerekek szokásos pánikja, akik attól félnek, hogy anya elmegy, és nem jön vissza. Összekeverjük a magányt az elhagyatottsággal, az autonómiát pedig azzal, hogy nincs ránk szükség.
És ebben a zűrzavarban éveket, néha évtizedeket veszítünk egyetlen életünkből. A pszichológusok két állapotot különböztetnek meg: a magányt és az elszigeteltséget.
Az elszigeteltség az, amikor erőszakosan el vagyunk vágva a világtól, és szenvedünk tőle. A magány az, amikor önként egyedül maradsz önmagaddal, hogy regenerálódj, elgondolkodj a tapasztalataidon, és találkozz valódi éneddel.
Azok az emberek, akik nem tudják elviselni a magányt, soha nem ismerik meg igazán önmagukat. Ők mindig mások szemében látják a tükörképüket, és ezért olyannyira kiszolgáltatottak a manipulációnak és a leértékelésnek.
Ennek a félelemnek a gyógymódja paradox: fel kell hagyni azzal, hogy a magányt a kapcsolatok közötti átmeneti szünetnek tekintsük, és elkezdjük úgy tekinteni rá, mint az élet egy kiteljesedő szakaszára. Kezdj el rituálékat tartani csak magadnak: vasárnapi reggeli a kedvenc könyveddel, esti séták egyedül, egy kizárólag az érdeklődési körödre tervezett kirándulás.Amikor az életedet a saját értelmeddel töltöd meg, a másik ember megszűnik „mentőövnek” lenni, és „útitárssá” válik. A legerősebb és legboldogabb szövetségeket nem egymásra talált „lelki társak” között láttam, hanem két „egész” ember között.
Nem féltek egyedül lenni, mert tudták, hogy jól érzik magukat önmagukkal. És nem éhségből, hanem bőségből kötöttek párt – hogy megosszák az örömüket, nem pedig a fájdalmukat.
A magány csak addig félelmetes, amíg nem barátkozol az életed legfontosabb személyével – önmagaddal.
Olvassa el még
- Mennyit kell küzdeni a boldog házasságért, és hogyan csináld helyesen
- Hogyan választunk partnert a szüleink képére, és miért van szükségünk erre az ismétlésre
